A Covid után érzékelhetően megnőtt óvodáinkban azoknak a gyermekeknek száma, akiknél az ún. „képernyőtünet” látható: A gyermek néz rám, de nem érti, mit mondok neki. Szóbeli útmutatásnak nem tud eleget tenni, nem ismeri fel a helyzetet, elvárást, az ehhez kapcsolódó szavakat…
Nem egy közülük nem tudja képzelőerejét használni, mesére figyelni, kitartóan szembe nézni, témánál maradni. Súlyosabb esetben olyan módon bánik társaival, ahogy a rajzfilmfigurák egymással: kíméletlenül, a visszajelzésekre nem reagálva, magyarázatból sokadjára sem értve.
Mentálhigiénés végzettségű óvónőként elkezdtem tanulmányozni a 20 éve tartó kutatások eredményeit (pl. https://vasarnap.hu/2024/12/05/magyar-kutatas-autizmushoz-hasonlo-tuneteket-okozhat-kisgyermekkorban-a-tul-sok-kutyuhasznalat/), és egyre nőtt bennem a feszültség a saját magam által is tapasztalt veszélyek, károk és az ezekkel szemben látott részleges vagy teljes tájékozatlanság miatt.
Pécsi Rita neveléskutató előadásában (A képernyő és a gyermeki idegrendszer – Fejleszt vagy rombol?) ismerteti, hogy a szülők 80%-a ítéli fejlesztőnek a kisgyermek képernyő előtt töltött idejét! Ezzel szemben a kisgyermek 0-3 éves korig mindenképpen, de még 6-7 éves koráig is mindenekelőtt a személyes kapcsolatokban, szemkontaktus által, mozgások és érzékszervi tapasztalatok útján fejlődik. Életünk első 1000 napja kiemelt fontossággal bír: A még kialakulatlan idegrendszer a legintenzívebb és legfinomabb változásokon megy ekkor keresztül. Ha a gyermek szülői beszélgetéseken, meséken nevelődik iskoláskora előtt, akkor felteheti kérdéseit, szemkontaktust alakíthat ki a szeretett, bizalmát erősítő felnőttel. Ez olyan idegpályákat épít ki, melyek később képessé teszik az ok-okozati összefüggések mélyebb megértésére és a problémamegoldó képességre. Ha mintát és segítséget kap a nehéz érzelmek (harag, hiszti, szomorúság,…) kezelésében, felkészültebben nézhet majd szembe a kamaszkori megpróbáltatásokkal.
Az okoskészülékek játékai, a képernyőn keresztül készen kapott mesék ellenben „ellustítják” az agyat – hiszen a legkényelmesebb módon juttatják örömhormonhoz. Emiatt nagy a függőség gyors kialakulásának veszélye. Itt nincs szüksége képzelőerőre, a hallás-meghallgatás figyelmére, türelemre, önfegyelemre… a mozgás és beszéd fejlődéséről nem is beszélve.
Hálás vagyok az óvodai szülők irántunk tanúsított bizalmáért, mert figyelmeztetésünkre a legtöbb esetben erősen korlátozták gyermekeik képernyőidejét. Lassan javulás lett érzékelhető a veszélyeztetetteknél – de gyakran így is TSMT tornát, idegrendszeri fejlesztést kell javasolnunk. A szenzitív períódus (a legfogékonyabb fejlődési idő) nem tér többé vissza… Aki egy kis szabadidőt keres szülőként kisgyermeke mellett, nincs ma könnyű helyzetben, hisz hiányoznak a régi nagycsaládok és a szoros közösségek. Mégis érdemes a felügyeletet megoldani, vagy zenét, mesét hallgattatni a gyermekkel, és védő korlátokkal segíteni fejlődését:
2,5 – 3 éves kor alatt abszolut 0 képernyőidő, óvodáskorban napi maximum 20-25 perc
12-13 éves korig pedig fokozatos felkészítés az online világ minden veszélyére, az internetes zaklatás eshetőségeire, az elérhető segítség és személyes kapcsolatok fontosságára.
Mivel az internet a korlátok nélküliséget biztosítja, nekünk, szülőknek (nagyszülőknek!) kell tudatosan, felkészülten kereteket szabni. Ha valaki jól akarja bevezetni gyermekét ez új, mértéktelenségre tanító online világba, a legnagyobb ajándékként adhatja neki a „kikapcsolás művészetét”. Hogy hatalmában áll a tálcán kínálkozó, csábító, újabb és újabb programok és mesék ellenében betartani a megbeszélt időkeretet. Ilyen feltételek mellett, azaz következetes, dicsérettel megerősített határok között kaphat legközelebb is lehetőséget a szülőtől – aki gyermekkorban még ura a képernyőnek és az azzal kapcsolatos szabályoknak!
Csépainé Seeman Ágnes
Képünk illusztráció
