Huszonhat év után búcsúzik a Madách Imre Művelődési Központtól Laczi Sarolta. A leköszönő igazgató sikerekről, veszteségekről, döntésekről és arról mesélt, miért érzi úgy, hogy elérkezett az idő lezárni egy hosszú fejezetet, és szeptembertől visszatérni ahhoz, amire mindig is vágyott: a tanításhoz.
Amikor belépek az irodájába, még minden a helyén van. A számítógépén egymást érik a megválaszolatlan üzenetek, újra és újra megszólal a telefon. Az utolsó napok sem csendesebbek, mint az elmúlt huszonhat évben. Néhány hét múlva azonban már más foglalja el ezt a széket. Ő pedig egy hosszú fejezetet zár le, hogy szeptembertől annak a hivatásnak éljen, amelyre már gyerekként készült.
Pedagógus családban nőtt fel. Édesapja tanárként, később intézményvezetőként dolgozott, édesanyja tanító volt, így természetesnek tűnt számára, hogy egyszer ő is a katedrán áll majd.
– Már általános iskolásként is tudtam, hogy tanítani szeretnék – meséli.
– Magyar–művelődésszervezés szakra jártam Egerben, de az egyik tanárom azt mondta: „Megkapod a négyest, csak ne legyél tanár, inkább válaszd a művelődésszervezést.” Végül így alakult.
A diploma után augusztus elsején lépte át először a művelődési központ kapuját. Azt mondja, ma is pontosan emlékszik arra, mit viselt azon a napon. Azóta fesztiválok, városi ünnepségek, kiállítások és több száz kulturális program fűződik a nevéhez.
– Őszintén szólva fogalmam sem volt, mit kell csinálnom. Eleinte inkább figyeltem a tapasztalt kollégákat, aztán egyre több feladatot kaptam, később pedig már én koordináltam a város legnagyobb rendezvényeit.
A művelődésszervezői munkát igazgatóhelyettesi, majd igazgatói megbízatás követte. Ma is ugyanabban a székben ül, ahol első munkanapján.
– A hétvégék nekem a munkát jelentették. Miközben mások jól érezték magukat egy rendezvényen, én azt figyeltem, hogy minden rendben működik-e. Ha egy program jól sikerül, a szervezőt szinte észre sem veszik, és szerintem ez így van jól. A munka a családi életet is meghatározta.
– A lányom szinte itt nőtt fel. Ha hétvégén rendezvény volt, sokszor velem volt, mert másképp nem lehetett megoldani.
Pályája során a magyar kulturális élet számos ismert szereplőjével dolgozott együtt, mégsem ezt tartja a legnagyobb szakmai sikerének.
– Amire a legbüszkébb vagyok, hogy a Madách Imre Művelődési Központ elnyerte a Minősített Közművelődési Intézmény címet. Ez az egész csapat munkájának szólt, és a szakmai munkánk egyik legfontosabb elismerése volt.
A szakmai eredmények mellett azonban folyamatos kihívást jelentett maga az épület.
– Folyamatosan fejlődött a szakmai munka, miközben egy ötvenéves épületben dolgoztunk. Sokszor nemcsak igazgató voltam, hanem szervező, műszaki ügyintéző, néha szinte gondnok is. Meggyőződésem, hogy a felújítást már nem lehet tovább halogatni. Egyre nehezebb úgy minőségi kulturális programokat kínálni, hogy közben az épület műszaki állapota és komfortja elmarad a mai elvárásoktól. Klíma nélkül, egy ilyen idős épületben nem lehet ugyanazt a színvonalat biztosítani, mint egy korszerű intézményben, és ez a jegyáraknak is határt szab.
A Váci Világi Vigalom megszervezése pályája során több alkalommal is a művelődési központ feladata volt.
– Egy ilyen rendezvény valójában már akkor elkezdődik, amikor a következő évi költségvetést tervezzük. Mire véget ér a Vigalom, gyakorlatilag már az adventi programokat szervezzük a szokásos programjaink mellett. Évente mintegy 250 programot bonyolítunk le, közel ötven közösség működését segítjük, emellett a városi rendezvények és ünnepségek szervezésében is részt veszünk.
A legnagyobb nehézséget mégsem a munka mennyisége jelentette.
– Gyakran csak későn derült ki, hogy egy-egy nagy rendezvényt végül mi szervezzük-e. Ez megnehezítette a hosszú távú tervezést. Jó lett volna világosabban látni, milyen kulturális koncepció mentén szeretne haladni a város.
Hasonló tapasztalatként említi a Pannónia Ház felújítását is.
– Részt vettünk a felújítás koordinálásában, kialakítottuk a Sajdik-gyűjteményt, majd amikor minden elkészült, a gyűjtemény más kezelésébe került. Jól mutatja, milyen gyorsan kellett alkalmazkodni az új feladatokhoz és döntésekhez. Ettől függetlenül büszke vagyok arra, hogy részese lehettem az új intézmény beindításának. Igazgatói megbízatása rendkívüli időszakban kezdődött.
2020 januárjában vette át az intézmény vezetését, néhány héttel később pedig kitört a koronavírus-járvány.
– Alig vettem át az intézményt, amikor kitört a pandémia. Ekkor öt státuszt is meg kellett szüntetnünk. A közel húszfős dolgozói létszámból mindössze három ember fizetésére elegendő finanszírozást kaptunk. A legfontosabb feladatom az volt, hogy úgy gazdálkodjak a rendelkezésre álló forrásokkal, hogy a csapat együtt maradjon. Folyamatos egyensúlyozásra volt szükség. Mire újranyitottunk, már az energiaválság következett, és egyre nehezebb lett saját előadásokat szervezni, mert a produkciók költségei jócskán megemelkedtek.
Persze maradtak megvalósítatlan álmok is.
– Mindig szerettem volna egy jazzfesztivált rendezni a Rózsakertben. Az elmúlt évek során nemcsak szakmai, hanem személyes veszteségek is érték.
A válás, édesanyja és nagymamája elvesztése, valamint az állandó készenlét arra késztette, hogy újragondolja, mi igazán fontos számára. Szeptembertől ismét pedagógusként dolgozik majd.
– Egészen más élet lesz. Felkészülök az órákra, bemegyek, és átadom a tudást. A művelődési központban reggeltől estig készenlétben éltem. Állandóan csörgött a telefon, érkeztek az üzenetek. Sokszor úgy éreztem, nem vagyok jelen a saját életemben.
Amikor arról kérdezem, fél-e a váltástól, nem sokat gondolkodik a válaszon.
– Igen, van bennem izgalom. A tanítás mindig is része volt az életemnek, de most végre teljes figyelemmel fordulhatok felé. Nagyon várom. Persze hiányozni fognak a kollégáim, a szakmai partnerek, a közösségek, de ugyanúgy itt leszek, csak más minőségben.
– Hosszú idő után most először magamat választottam.
Forrás: Váci Hirnök/Matz-Molnár Kriszta
