Az ősrégi főnemesi nagykárolyi gróf Károlyi család sarja, gróf Károlyi László 95 éves volt. Gróf Károlyi László Fót díszpolgára, a Károlyi család történelmi örökségének őrzője – jelentette be Merkwart Krisztián, Fót polgármestere. Életének meghatározó része a fóti kastélyhoz kötődött: gyermekként innen indult el, majd a történelem évtizedekre elszakította szülőhelyétől. Végül hazatért, és élete utolsó évtizedeiben azon dolgozott, hogy a család és Fót közös múltjának emlékei ne vesszenek el.
Gróf Károlyi László élete szorosan összefonódott Fóttal. A kastélyban született, itt töltötte gyermekkora éveit, lovagolni járt, és itt ismerkedett meg családja, valamint Magyarország történetével. Már egészen fiatalon megtapasztalta azonban, mit jelent, amikor a történelem egyik napról a másikra mindent megváltoztat. Tizenhárom éves volt, amikor 1944 őszén családjával együtt el kellett hagynia Fótot. A kastély kapujában az alkalmazottak búcsúztatták, ő pedig még nem tudhatta, hogy több mint fél évszázad telik majd el, mire ismét otthon érezheti magát a szülői házban – írja a nlc.hu.
A háború után Bajorországban mezőgazdasági munkásként dolgozott, Svájcban tanult, majd mindössze tizenhét évesen egyedül indult el Dél-Amerikába. Életét saját erejéből építette fel: Buenos Airesben építkezésen dolgozott, Chilében halászhajókon vállalt munkát, Peruban pedig kávéültetvényt hozott létre és vezetett. Később Angliában nemzetközi üzletemberként ért el sikereket, miközben szenvedélyének, a lovaglásnak is hódolt, és a military legmagasabb szintjéig jutott.
Bár életének jelentős részét külföldön töltötte, Fóttól és Magyarországtól soha nem szakadt el igazán. Ahogy életrajzi könyvében megfogalmazta: „Az otthon az ember szívében van, azt nem veheti el senki.”
A hazatérés végül 1994-ben, illetve 1995-ben vált valósággá. Újra beköltözhetett abba a kastélyba, amelyet gyermekként kellett elhagynia. Feleségével, Károlyi Lászlóné Kenyeres Erzsébettel együtt ettől kezdve egyik legfontosabb küldetésének tekintette a családi örökség megmentését. Nem csupán a kastély falait akarta megőrizni. Kórházi pincékben, múzeumi raktárakban és árveréseken kereste azokat a festményeket, bútorokat és egyéb tárgyakat, amelyek egykor a fóti vagy a füzérradványi kastély részei voltak. Több érték így visszakerülhetett eredeti helyére, a kastély homlokzatára pedig ismét felkerült a Károlyi-címer.
Károlyi László számára mindez nem pusztán családi emlékek gyűjtését jelentette. Ősei örökségét elsősorban szolgálatként értelmezte. Büszkén beszélt gróf Károlyi Istvánról, a fóti templom építőjéről, valamint Apponyi Franciskáról és mindazokról, akik a Károlyi család történetében a közösségért, a körülöttük élő emberekért dolgoztak. Ezt a szemléletet saját életében is továbbvitte. A Károlyi István Alapítvány vezetőjeként a társadalmi felelősségvállalás és a rászorulók támogatása is fontos szerepet kapott munkájában, miközben rendületlenül dolgozott a kastély és a családi örökség helyreállításán.
Hosszú életében bejárta a világot, több kontinensen élt, sokszor kényszerült arra, hogy mindent elölről kezdjen. Végül mégis oda tért vissza, ahonnan gyermekként elindult. Fót lett az otthona, és itt vált számára igazán fontossá, hogy amit a történelem szétszórt, azt újra összegyűjtse, megőrizze és továbbadja. Gróf Károlyi László halálával egy olyan ember távozott, aki számára a származás nem kiváltságot, hanem felelősséget jelentett. Fót díszpolgáraként nemcsak a Károlyi család múltjának őrzője volt, hanem a város történetének is fontos alakjává vált.
Életének egyik legfontosabb hitvallása talán mindent elmond arról, hogyan tekintett a nehézségekre és a hazatérésre: „Nem szabad feladni, soha nem adjuk föl!” Ezt az örökséget hagyta Fótra és az utána következő nemzedékekre.
