Meghitt, ugyanakkor emelkedett hangulatú eseményen nyílt meg Dusza Tibor festőművész emlékkiállítása a VOKE József Attila Művelődési Központ Magyarság Galériájában. Az intézmény falai között több évtizedes kapcsolat és barátság kötötte össze a művészt és a központ munkatársait, így természetes volt, hogy életművének tiszteletére itt rendezték meg a tárlatot.
A kiállítást Csoma Attila, a művelődési központ igazgatója nyitotta meg, aki személyes emlékeit is megosztotta a jelenlévőkkel. „Egy művész életművét nem csupán a vásznakon megőrzött képei őrzik, hanem azok a kapcsolatok, közösségek és szellemi nyomok is, amelyeket maga körül hagyott” – hangsúlyozta beszédében, hozzátéve, hogy Dusza Tibor személyisége és munkássága mindkettőben gazdag örökséget hagyott hátra.
A rendezvény létrejöttében kiemelt szerepe volt a festmények tulajdonosainak, barátoknak és ismerősöknek, hiszen a család birtokában csak kevés kép maradt. Önzetlen együttműködésüknek köszönhetően most 65 alkotás látható a kiállításon. Csoma Attila köszönetet mondott a művelődési központ munkatársainak, külön kiemelte, Vörös Istvánt, aki oroszlánrészt vállalt a tárlat megszervezésében és a kiállításhoz készült igényes katalógus elkészítésében.
A kulturális intézményünk falai között most ismét találkozhatunk Tibor képeivel. Ez a találkozás egyszerre megható és felemelő, mert hiányával szembesít, és felemelő, mert újra és újra megmutatja, milyen gazdag örökséget hagyott ránk. Dusza Tibor művészete és pedagógusi szellemisége példaként áll előttünk – emlékeztetve arra, hogy az igazi alkotás nemcsak a vásznakon, hanem az emberekben él tovább – fogalmazott Csoma Attila.
A tárlatot Nyíri Márton alpolgármester, az egykori pedagógustárs, a régi jó barát nyitotta meg, aki személyes hangú beszédében a művésszel közös emlékeit osztotta meg. Elmondta: bár ő maga nem kedveli a posztumusz kifejezést, Dusza Tibor esetében ez valóban egy emlékkiállítás. Olyan tárlat, amely az életörömöt, a frissességet és a művész egyéniségének szerethető játékosságát tükrözi.
Nézzünk körül… mondta. Mindenhol életet, mozgást, színeket, történéseket látunk, úgy, ahogyan Tibor látta, és a művészet eszközeivel újraalkotta számunkra. Az ő szemén keresztül látjuk a megelevenedő utcai jeleneteket, a sétáló párokat, a trombitáló zenészt, vagy éppen a város hangulatos fényeit. Higgyük el, hogy amikor a képeket nézzük, és átérezzük ezek hangulatát, atmoszféráját, és érzelmeket keltenek a lelkünkben, a kép túl oldalán Tibi néz ránk mosolyogva. Így nézzük ezeket képeket … mondta Nyíri Márton alpolgármester, aki számos történet, anekdota elmesélésével idézte fel a festőművész, a pedagógus kedves és szerethető Dusza Tibor színes egyéniségét.
A megnyitón közreműködött gitáron a 14 éves Csonka Levente, aki zeneszerzőként fiatal kora ellenére már számos díjjal, megyei és országos sikerrel büszkélkedhet, akinek gitárjátékát nagy tapssal jutalmazta a közönség.
A Dusza Tibor emlékkiállítás 2025. október 10-ig tekinthető meg a művelődési központ nyitvatartási idejében
Vetési Imre
Fotó: KesziPress
***
Dusza Tibor – címmel a VOKE József Attila Művelődési Központ által kiadott reprezentatív katalógusban Maczkay Zsaklin művészeti író méltatja a városszerte nagy népszerűségnek örvendő festőművész pályáját, melyet az alábbiakban közlünk.
„E kiállítás, csakúgy, mint a hozzá kapcsolódó katalógus, Dusza Tibor festőművész első és talán utolsó gyűjteményes tárlatának anyagát tartalmazza.
Dusza Tibor 1961-ben született Miskolcon. A festészet alapjait a kazincbarcikai Izsó Miklós Képzőművészeti Körben sajátította el, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakán folytatta tanulmányait. Mesterei Bényi Árpád és Valkovics Zoltán debreceni festőművészek voltak.
Rendszeresen vett részt alkotótáborok, művésztelepek munkáiban.
Tanulmányutakon Olaszországban, Franciaországban, Ausztriában és Horvátországban járt.
Termékeny művész volt, gyorsan és szenvedélyesen festett. Az élete során alkotott, hatalmas mennyiségű kép nagy része ma magángalériák, műgyűjtők kollekcióit gazdagítja.
Számtalan egyéni és csoportos kiállításon szerepelt.
Tibor képzeletét az impresszionisták távoli utódjaként, a tünékeny benyomások ejtették rabul; az egyszeri látványban föltárulkozó, gyorsan továbbillanó hangulatok. A természet, illetve az egyes látványelemek napszakokkal és évszakokkal változó, titokzatos metamorfózisa, a színek és formák szüntelen átalakulása.
Kezdetektől fogva a természetelvű ábrázolás vonzotta, ám ez nem realista ábrázolást jelentett a számára, sokkal inkább az érzékelt külvilág önmagán átszűrt, szubjektív látvánnyá fogalmazását.
Lírai hangvételű csendéletei mellett visszatérő témája volt barangolásai, illetve a szűkebb pátria szeretett helyszínei. A Duna-part a távolban fölsejlő Pilis sziluettjeivel, Budapest ismert és kevésbé ikonikus utcarészletei; Velence, Párizs, Róma.
Olykor ember nélküli – mégis mindenütt az annak szépségére rácsodálkozó, abban örömöt lelő ember jelenlétét érzékeltető – tájképek.
Az életmű talán legjellegzetesebb alkotásait a művész varázslatos, békebeli harmóniát árasztó utca-és városrészletei jelentik. Megítélésem szerint, ezeken keresztül érezhetjük át leginkább Tibor legmélyebb művészi/emberi attitűdjét, szemléletmódját is.
E festmények úgy ábrázolnak emberekkel teli, mozgalmas életképeket, hogy közben, egészen sajátos módon őrzik meg a nyugalmat. Az emberek nem rohannak itt, hanem békésen sétálgatnak, ráérősen ücsörögnek és beszélgetnek, vagy épp újságot olvasgatnak kávéházak teraszán. Idilljük pedig mintha átsugározna a környezetre is, a kandeláberekkel kivilágított esti körutakra, a hajnal derengő fényeire, az álmosan szitáló esőre, és a vizes aszfalton visszatükröződő, elmosódó árnyakra.
Tibor alakjait elnézve, még azt is elhisszük, hogy a kocsisorokban veszteglők nem dudálnak és tülekednek (ma), és e nyugalomban a dolgok elnyerik a végső értelmüket.
Dusza Tibor életművének egyik legszembeötlőbb vonása a képek hangvételében, látásmódjában, sőt tematikájában is megnyilvánuló egységes tónus.
Ha így egymás mellé rendezve, végignézzük a festményeket, grafikákat, szinte hihetetlennek tűnik, hogy nem találunk közöttük egyetlen baljóslatú, komorba hajló alkotást sem. Mintha alkotójukat elkerülte volna mindaz az emberlétünkkel kétségtelenül velejáró, időnként ránk nehezedő veszteség, küzdelem, netán (sors)csapás, ami a legtöbb művész esetében létrehozza a sötétebb alkotói korszakokat.
Mit tudott Ő? Miféle bölcsesség volt az, ami az elszenvedett bajok, betegségek-fájdalmak dacára sem engedte soha a vásznára kúszni a tépelődő, lemondó érzéseket? Miféle mélyebb életszeretet és életfilozófia, ami minden bánatot derűvé és békévé tudott formálni az ecsetje alatt?
Tibor tanár volt. Nem csupán választott hivatásában, de a szó szakrális-spirituális értelmében is. Talán arra volt hivatott, hogy ezt a legmélyebb, göröngyös utakon, hiányokon átsegítő életszeretetet, ezt a végsőkig kitartó, önfeledt-gyermeki szemléletet tanítsa nekünk.
Immár jellegzetes nevetése és szavai nélkül, de az alkotásain keresztül: örökre.”
