Eszembe jutott, milyen volt a váci sajtó úgy húsz-huszonöt évvel ezelőtt. Volt idő, amikor két televízió, rádió és több újság is működött a városban. Ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy ekkora város ennyi helyi médiumot el tudott tartani.
Persze akkor is versenyeztünk. Szerettünk volna elsők lenni egy hírrel, jobb anyagot készíteni, érdekesebb témát találni. De valahogy mégis más volt. Kollégák voltunk. Ismertük, tiszteltük és segítettük egymást akkor is, ha másik szerkesztőségben dolgoztunk.
Akkor az emberek viszonya is más volt a hírekhez. Olvastak. Rádiót hallgattak. Leültek a televízió elé megnézni a helyi híradót. Egy újságot nem néhány másodperc alatt „pörgettek át”, hanem hazavitték, kinyitották, elolvasták.
Van egy emlékem, ami valamiért különösen megmaradt bennem, és nemrég, amikor megláttam a Facebookon az egykori Duna Presszó épületéről készült képet, újra előjött.
Az egyik helyi képviselő március 15-én éveken keresztül meghívta a váci sajtó képviselőit egy kávéra. Nem volt nagy esemény, nem kellett köré különösebb felhajtás. Egyszerű gesztus volt. Március 15. ugyanis nemcsak nemzeti ünnepünk, hanem a magyar sajtó napja, a szabad magyar sajtó születésének ünnepe is.
Évekig, talán egy évtizeden keresztül is mi, a Váci Napló tulajdonosaiként, apukámmal szerveztük meg a koszorúzást a Landerer-emléktáblánál.
Ma pedig néha azon gondolkodom: lassan lesz még, aki odaviszi azt a koszorút?
Mert közben teljesen megváltozott a világ.
Ma már nem elég gyorsnak lenni. Azonnalinak kell lenni. Mire egy hírt rendesen körbejárnánk, valaki már kiposztolta két mondatban. Mire elkészülne egy hosszabb interjú, addigra az emberek jelentős része már továbbgörgetett. Rövid videó, néhány mondat, egy erős cím – sokszor ennyi időnk van arra, hogy elmondjunk valamit.
És ezt nem szemrehányásként mondom. Pontosan tudom, hogy alkalmazkodnunk kell ehhez, és ezt is tesszük. Én is ezt teszem.
De közben valami talán elveszett.
Az idő, amit egy történetre szántunk. A kíváncsiság. A türelem. És néha az a fajta szakmai közösség is, amelyben még lehetett úgy versenyezni egymással, hogy közben tiszteltük a másik munkáját.
Van egy másik dolog is, ami szerintem rengeteget ártott a sajtónak: a politika.
Országosan és helyben is egyre erősebben beleszól abba, hogyan működik a nyilvánosság. Ki kitől kap információt, kit támogatnak, kit tekintenek „saját” médiának, és kit sorolnak automatikusan a „másik oldalhoz”.
Pedig egy helyi újságírónak elsősorban nem valamelyik politikai oldalhoz kellene tartoznia.
Hanem a városhoz.
Az emberekhez, akik ott élnek.
Régen szinte minden fontosabb városi történésről sajtótájékoztatót tartottak, ahová meghívtak minden Vácon dolgozó médiumot. Kérdezni lehetett, válaszokat lehetett várni, és ugyanahhoz az információhoz hozzáférhetett mindenki.
Mára ezek az idők is szinte elmúltak.
Talán ezért jutott most eszembe az a régi március 15-i kávé a Duna Presszóban. Mert valójában nem a presszó hiányzik. És nem is azért gondolok vissza erre az időszakra, mert azt hinném, hogy régen minden jobb volt.
Hanem azért, mert jó lenne valamennyit megőrizni abból, amit akkor természetesnek gondoltunk.
A szakmai tiszteletből.
A kíváncsiságból.
Abból, hogy a helyi sajtó nem egyik vagy másik oldalé, hanem elsősorban az itt élő embereké.
És jó lenne, ha lennének még valakik, akik március 15-én odatennék azt a koszorút a Landerer-emléktáblához.
A kép a váci vasútállomás felújításának bejárásán készült, kollégám Sándor Lajos fotózott.
