Elhunyt Lengyel István, Dunakeszi egyik meghatározó tanáregyénisége, szobrászművésze és a Radnóti Diákszínpad karizmatikus rendezője. Halálhírét Dióssi Csaba polgármester osztotta meg, a bejegyzéshez pedig rövid idő alatt tucatszám érkeztek a személyes hangvételű búcsúzó gondolatok. Talán ezek a sorok mutatják meg leginkább, mekkora űrt hagy maga után: Lengyel István nem egyszerűen tanított, hanem generációk életére volt hatással.
1952. április 20-án született Dunakeszin, és egész életét szorosan összekötötte a várossal. Itt kezdte iskoláit, majd 1970-ben a Dunakeszi Radnóti Gimnáziumban érettségizett. Már gimnazistaként bekapcsolódott a Radnóti, később Pinceszínház amatőr színjátszó csoport munkájába. Saját visszaemlékezése szerint az itt szerzett ismeretek és élmények egész későbbi pályafutását meghatározták. 1973-ban felvételt nyert a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára, ahol Mikus Sándor és Vígh Tamás tanítványa volt. 1977-ben diplomázott, ezt követően szabadúszó képzőművészként dolgozott, miközben a pedagógusi pálya is egyre fontosabb része lett életének.
Húsz éven át tanított a Dunakeszi 2. számú Általános Iskolában. Nem elégedett meg azzal, hogy a tanórákon adja át a tudását: képzőművészeti szakköröket, versenyeket és kiállításokat szervezett, nyári alkotótáborokat hozott létre, majd a Pest megyei Képzőművészeti Tehetségfejlesztő Központ vezetője lett. Az iskola alagsorában többéves munkával közel 150 négyzetméteres művészeti műhelyt alakítottak ki kerámia- és szobrászműtermekkel, kondicionálóteremmel és helytörténeti gyűjteménnyel. 1998-ban került a Dunakeszi Radnóti Miklós Gimnáziumba teljes állású tanárként, előtte már óraadóként tanított itt. A tanítás mellett kiemelt figyelmet fordított a tehetséges diákokra: képzőművészeti pályára készítette fel, támogatta és mentorálta őket. Több egykori tanítványa ma már hivatásos építész, képző- vagy iparművész.
Jóval több volt mint tanár
De a Radnótiban nemcsak a képzőművészetben hagyott kitörölhetetlen nyomot. Fiatalkori színjátszó élményeire és a diákok önkifejezési vágyára építve elindította a Radnóti Diákszínpadot, amely az évek során több mint harminc színházi bemutatót tartott. Rendezőként és látványtervezőként is dolgozott, a diákszínjátszást pedig olyan művészi színvonalra emelte, amely messze túlmutatott egy iskolai színjátszó kör keretein.
Közben folyamatosan alkotott. Érmek, portrék, domborművek és köztéri szobrok kerültek ki a keze alól. Dunakeszin számos olyan alkotása látható, amellyel a városban járva szinte észrevétlenül találkozhatunk. Munkásságának egyik legismertebb darabja a Gólya-emlékmű, amelyet alkotója eredetileg Pannon főnixnek nevezett el. A különleges szobor egyszerre vált a város egyik jellegzetes alkotásává és történelmi emlékhellyé.
Áprilisban még életmű-kiállításon találkozhattunk munkáival. A Collab Gallery Budapest adott otthont a Vágóképek című tárlatnak, amely átfogó képet adott sok évtizedes alkotói pályájáról. A kiállítás megnyitóján családja és egykori tanítványai is jelen voltak. Már akkor is világosan látszott, hogy Lengyel István öröksége jóval nagyobb annál, mint amit a szobrai és domborművei önmagukban elmesélnek. Művészetében fontos szerepet kapott az értékközvetítés. Történelmi és kulturális személyiségeket – többek között Szent István királyt, Kőrösi Csoma Sándort, Széchenyi Istvánt, Petőfi Sándort és Radnóti Miklóst – is megformált. Alkotásaiban ugyanakkor ott volt a kísérletezés, a szimbolika és az emberi lét nagy kérdései iránti érdeklődés is.
Munkásságát számos elismeréssel díjazták. 1986-ban Miniszteri Dicséretben részesült, 1996-ban Széchenyi Díjat kapott, 2001-ben Dunakeszi Városért Arany Fokozatú elismeréssel tüntették ki, 2006-ban Radnóti Díjat kapott, 2007-ben Az Év Tanára lett, 2009-ben pedig Mentor Díjjal ismerték el. 2023-ban Dunakeszi Város Közművelődési Díját vehette át.
Talán mégis azok a mondatok mondanak róla a legtöbbet, amelyeket most egykori tanítványai, színjátszói és azok írnak, akik valamikor találkoztak vele. Dióssi Csaba búcsújában úgy fogalmazott: “Lengyel István egész életével és munkásságával kötődött városunkhoz. Szobrászművészként, tanárként, alkotóként és közösségépítőként generációkra gyakorolt hatást. Művei nem csupán köztéri alkotások: Dunakeszi történetének, emlékezetének és arculatának részei. Az 1956-os emlékmű, a „Gólya”, Széchenyi István emlékműve, emléktáblák és számos más alkotása nap mint nap velünk vannak. De talán még ezeknél is fontosabb az a szellemi örökség, amelyet tanítványaira, barátaira és mindazokra hagyott, akikkel élete során kapcsolatba került.”
Lengyel István ezreket tanított és indított el a művészi pályán, lelki táplálékot adott a színjátszókörrel, művészi szintre emelte a diákszínjátszást, és alkotásaival az egész várost gazdagította.
Aki nem ismerte Lengyel Istvánt, annak érdemes elolvasnia ezeket a személyes búcsúkat. Nem egy hivatalos méltatásból, hanem az egykori diákok és ismerősök emlékeiből rajzolódik ki igazán, mit jelentett a tanár úr egy-egy embernek – és mit jelentett Dunakeszinek. Mert vannak pedagógusok, akik megtanítják a tananyagot, és vannak, akik valami sokkal maradandóbbat adnak: irányt, önbizalmat, kíváncsiságot, lehetőséget arra, hogy valaki felfedezze magában azt, amiről talán még maga sem tudta, hogy ott van. Lengyel István ilyen ember volt. Amit tanítványaiban, színjátszóiban és alkotásaiban hátrahagyott, az tovább él Dunakeszin.
Forrás: dunakeszipost.hu
Címlapkép: Dióssi Csaba polgármester és Csoma Attila önkormányzati képviselő gratulál a kitüntetett Lengyel István tanár úrnak
