Dunakeszi

Négy évtizede a katedrán

Interjú Kárpáti Zoltán történelem-földrajz szakos tanárral, a Dunakeszi Radnóti Miklós Gimnázium igazgatóhelyettesével

– Örök igazság az, hogy egy ember egész életére hatással van, hogy milyen családba születik, milyen útravalót kap a szülői házban. Pedagógusszülők gyermekeként az ön számára is szinte természetes volt, hogy a katedrára vezetett az útja, a pedagóguspályát választotta hivatásának? – kérdeztük a számos miniszteri elismerés, megannyi szakmai kitüntetés mellett a legrangosabb pedagóguskitüntetéssel, az Apáczai Csere János-díjjal is büszkélkedő Kárpáti Zoltán tanár úrtól. 

– Egyértelműen, igen a válaszom. Ugyanis a szüleim követendő mintát mutattak. Ezért én már gyermekkorom óta arra készültem, hogy tanár leszek. De hogy milyen szakos és milyen értékeket valló tanár leszek, abban nagyon sokat segítettek azok a pedagógusok is, akik engem tanítottak. Az általános iskolában Solymosi László volt az osztályfőnököm, akinél a 45 perc leteltével sohasem fejeződött be az „okításunk”. Állandóan mesélt nekünk, programokat szervezett, kirándulni vitt bennünket, a Duna-parton például fejelő bajnokságot rendezett, megszervezte az elmaradhatatlan sakktornákat, fociztunk az úttörő olimpián. Igazán szerencsésnek vallhatom magamat, mert a többi tanárom is példát mutatott hivatástudatból, úgy neveltek, oktattak, ami az egész pedagóguspályámra hatással van. A gimnáziumban is egy igazi pedagógus, Krakker János tanár úr volt az osztályfőnököm, de mellette a szaktanárokról sem szabad megfeledkeznem, akiknek a tudása, elhivatottsága arra inspirált, hogy érettségi után úgy döntöttem, történelem-földrajz szakos tanár szeretnék lenni.

Kárpáti Zoltán 2013-ban Balog Zoltán minisztertől vehette át az Apáczai Csere János-díjat

– Mint fogalmazott, pedagógusszülei és számos kiváló tanárának pedagógusi elhivatottsága megérintette, az ő gondolkodásuk, hitvallásuk mély hatással volt önre. Adódik a kérdés, hogy az önnek adott értékből, példából, mi az, amit megosztott a tanítványaival? Úgy is fogalmazhatnék, hogy mi az ön pedagógusi ars poeticája?

– Már fiatal tanárként hamar ráébredtem, ha kiugró eredményeket szeretnék elérni a tanítványaimmal, akkor erre nem elég a 45 perces óra. Nagyon is bele tudtam feledkezni a tananyagba, egy-egy tantárgyi verseny témájának a feldolgozásába, melyhez azonban kellettek azok a diákok is, akik erre „vevők” voltak, nem sajnálták rá a délutánokat vagy az esti órákat. Ők is felismerték, hogy kiemelkedő eredményeket, országos sikereket csak így tudunk elérni. Ma is örömmel és szakmai büszkeséggel gondolok vissza, hogy a tudásnak, a tanulók szorgalmának beérett a gyümölcse. Azt azonban szeretném hozzátenni, hogy mindenkinek ugyanannyi a 24 óra. A pedagógus, ha sok időt tölt az iskolában, sok időt tölt a tanítványaival, ezt csak úgy tudja megtenni, ha a családja mindenben támogatja. Én ebben minden segítséget megkaptam a pedagógusfeleségemtől, a családomtól, akiknek ezért ma is nagyon hálás vagyok. Feleségem ma is tanárként dolgozik, miközben már közel 15 éve igazgatóként vezeti a Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolát. Ő is tudja, hogy csak munkabefektetéssel lehet sikert elérni. Én mindig úgy fogalmaztam, hogy a kimagasló eredmények eléréséhez pedagógusként én ötven százalékot tudok hozzáadni, a másik felét a diáknak kell hozzátennie. Csak így lehet sikerre vinni a közös célokat.

– A pálya széléről szólva, úgy gondolom, hogy a pedagógusnak óriási a felelőssége, hiszen a sikerre ösztönző tehetséggondozás mellett figyelnie kell a kevésbé tehetségesek felzárkóztatására is. Már-már szinte pszichológusként kell az ő lelküket is „ápolni”, és segíteni a jobb tanulmányi eredmények elérésében. Vagy tévedek?

– Nem. Nagyon is helytálló a felvetés. A válaszomat azzal kezdeném, hogy ismét szerencsém volt, hiszen 1975-ben az akkori Dunakeszi Gimnáziumban érettségiztem, és az egyetem elvégzése után, 1981-ben ugyanide jöttem vissza, mint tanár. Immár 40 éve ugyanabban a gimnáziumban tanítok, bár már hosszú ideje Dunakeszi Radnóti Miklós Gimnázium a neve. Mindig is olyan gimnázium volt, amely fontos célok elérését tűzte ki maga elé. Az elmúlt négy évtizedben belülről élhettem meg az oktatási intézmény folyamatos fejlődését. Nagyszerű vezetői voltak, kiváló embereket, óriási pedagógusegyéniségeket ismerhettem meg. Az ő kollégájuk lehettem. Pedagógusként abban is nagy szerencsém volt, hogy annak a Varga Tibor igazgató úrnak lehettem a helyettese, aki 25 éves intézményvezetői tevékenysége alatt rendkívül gyorsan és meredeken ívelő pályára állította a gimnáziumunkat. Emberségből, empátiából példát mutatott, Tibor vérbeli pedagógus, még ma is sokszor táplálkozom azokból a szituáció-megoldásokból, amiket tőle tanultam el. Ami pedig a kérdés felvetését illeti, jó érzéssel mondhatom, hogy a Radnóti gimnáziumnak rendkívül jó az elismertsége, évről évre jobb és tehetségesebb gyerekek szeretnének bekerülni az intézménybe. Magyarán, nálunk nem igazán vannak különbségek a tanulmányi eredményekben, inkább abban lehet eltérés, hogy ki, melyik tantárgyban szeretné a jobbnál is kiválóbb eredményt elérni, indulni az országos tanulmányi versenyeken. Jómagam történelem-földrajz szakos tanár vagyok, ám amikor 1981-ben elkezdem tanítani a gimnáziumban, akkor éppen egy távozó földrajztanár helyét vettem át. Így elsősorban a földrajz oktatására koncentráltam, amit igyekeztem megszerettetni a diákokkal. A tehetséggondozást, az országos versenyekre való felkészítéseket az is elősegítette, hogy 1992 óta igazgatóhelyettes vagyok, ami azzal járt, hogy minimálisra csökkent az óraszámon, s ezért döntenem kellett a történelem és a földrajz között. A földrajz mellett tettem le a voksomat.

Békás-szorosban a dunakeszi diákokkal

– Ma már tudjuk, hogy nagyszerű döntés volt, hiszen diákjaival bejárta a „fél világot”, megyei és országos tanulmányi versenyeket nyertek.

– Néha azt mondom, hogy tenyerén hordoz a sors, hiszen pedagógusként egész életemben fantasztikus tanárokkal és diákokkal együtt mélyülhettem el a földrajz csodálatos világában. Fiatal tanárként célként fogalmaztam meg, hogy minél eredményesebben szerepeljünk az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyeken. Már megint azt kell mondanom, hogy ismét szerencsém volt, mert mindig volt néhány diák, aki földrajzból szeretett volna a lehető legjobb eredményt elérni. Igaz, jelentős motiváció volt a számukra, hogy aki bejutott az országos versenyen az első tízbe, az felvételi nélkül bekerült az egyetemre. Így került be a biológia-földrajz szakra az első ilyen kiugró eredményt elérő tanítványom, akit úgy hívnak, hogy Nyíri István, aki visszakerült utána az iskolánkba, ugyanúgy, mint én, tanárnak, majd igazgatóhelyettes kollégám lett, és most ő az iskola igazgatója, és viszi tovább a stafétát. Ugyanilyen szép sikerként éltem meg, amikor néhai Kokavecz Mátyás kollégámmal, barátommal közösen felkészített gimnáziumi csapatunk 150 induló közül megnyerte a Kolumbusz Kristóf Gimnázium által meghirdetett országos versenyt. Jutalmunk törökországi utazás volt. A győztes csapat tagjaival – Szabó Szilárd, Skripeczky Gábor, Bálint Cecília – éppen most ünnepeltük a nagy siker 25. évfordulóját.

– Négy évtizede ugyanabban a közegben tanít. Milyen esély vagy garancia van arra, hogy az ember folyamatosan meg tudjon újulni? Nem kényelmesedik el, nem lesz úrrá rajta a biztonságot jelentő kiszámíthatóság?

– Nem, erről szó sincs, hiszen bármennyire is fontos az ember életében a kiszámítható biztonság, azt azért látni kell, hogy minden évben újabb és újabb diákok érkeznek, akik kreativitása, az új megismerése iránt érdeklődése a tanárt is arra inspirálja, hogy „lépést tartson” a fejlődéssel. Sőt, naprakésznek kell lennie, hogy okos, észszerű válaszokat tudjon adni a tanulók kérdéseire. Óriási a pedagógus felelőssége, hiszen elég, ha csak arra utalok, hogy a nyolcosztályos gimnáziumi képzés létrehozásával a szülők az iskolára bízzák 10 éves korú „féltett kincsüket”.  Nyugodtan mondhatom, hogy az iskolánk történetében a 8 osztály gimnáziumi oktatás bevezetése volt a legsikeresebb szerkezetváltás. Ez a minőségi változás mindannyiunk számára óriási kihívás és felelősség volt, és az napjainkban is. A megújulás szép példája volt. De mondok mást, földrajztanárként mindig is arra koncentráltam, hogy az ismeretanyagot ne csak elméletben, hanem gyakorlatban, a természetes közegben is megismertessem a diákokkal. S ebben találkozott az elképzelésem Gyúró Tamás táncpedagógus szakmai törekvésével, aki azt javasolta, hogy találjuk meg a módját annak, amivel a fiatalokat motiválni tudjuk, hogy a gimnáziumban minél szélesebb körben részesei legyenek a néptánckultúra- és hagyomány ápolásának. Ennek érdekében a dunakeszi és budapesti fellépések mellett külföldi fellépéseket szerveztünk, amelyek sikerein kívül a fiatalokat vonzotta más országok kultúrájának, természeti kincseinek megismerése is. Több utat és fellépést szerveztem Törökországba, Olaszországba, Lengyelországba, voltunk egy nagy skandináviai fellépő körúton is. Az utazásokkal a néptáncosok számára örök, életre szóló élményt jelentettek a külföldi fellépések, miközben földrajztanárként jóval többet tudtam nekik átadni, mint a tantermi oktatás keretében. 

Székelykeresztúr: Gyúró Tamás tanár úr vezetésével indulás a Sóskúti Fesztiválra

– Ennek szép példája az erdélyi utakon és fellépéseken átélt élmények, melyekről mi is tudósíthattunk…

– Gyönyörű hagyományai vannak az erdélyi testvérvárosunkban, Székelykeresztúron évente megrendezésre kerülő Sóskúti Fesztiválnak, melyen a mi táncosaink mellett közel ötven művészeti együttes lép fel. Ezek az utazások és a 22 nyári tábor kiváló lehetőséget adott arra, hogy a dunakeszi fiatalokkal megismertessük Erdély szépségét, történelmi és földrajzi értékeit. Ezért vagyok nagyon hálás az önkormányzatunknak, amely minden évben – a városban legjobb tanulmányi eredményt elért – 40 diák számára biztosítja a kéthetes erdélyi jutalomtáborozást. Nincs annál nagyobb köszönet, mint amikor hazaérkezünk, és a szülők várják, hogy köszönthessék a gyermeküket, de ők nem szállnak le a buszról, hanem előbb együtt elénekeljük azt a dalt, amely a 40 fős közösséggé vált csapat indulója lett. Nagyon sok hálát és köszönetet kaptam ezért is a szülőktől. Ezért volt érdemes csinálni, de ez a program nem lenne ilyen sikeres a feleségem nélkül. Ő volt a táborok „motorja”, mindig mindent precízen megtervezett és megszervezett, utazások közben ismertette egy falu vagy hegység, híres író, költő életútját, történelmét, legendáját. Nagyon hálás vagyok neki, mert együtt csodálatos élményekkel „ajándékozhattuk” meg a dunakeszi fiatalokat.

Székelykeresztúr: a Gyárfás-kúriában Petőfi körtefájánal

– Négy évtizede tanít, lassan meg kell vonni a mérleget. Hogyan ítéli meg, milyen lesz Kárpáti Zoltán tanár úr hagyatéka?

– Nem tudom! De azt igen, hogy mindenki nyomot szeretne hagyni maga után. Úgy gondolom, aki családot tud alapítani, akinek vannak gyerekei, unokái, az már nyomot hagyott maga után. Én nagyon büszke vagyok mindkét gyermekemre, akik a saját útjukat járják, mindegyik megküzd a saját útjával. Úgy érzem, hogy az ő helytállásuk, életük egy büszkén vállalható nyom utánam. Óriási boldogság számomra a két kislányunokám, tündériek, nagyon szeretem őket, nagyon fontosak az életemben. Milyen nyom marad a tanári pályám után? Mindig elgondolkozom azon, hogy az igazi tanári egyéniségek ott maradnak a gyerekeknek a szívében. Úgy érzem – s ezt mindig mondom a feleségemnek az erdélyi nyári táborok kapcsán -, hogy azért érdemes ezt csinálni, mert ha abból a negyven gyerekből csak három is olyan élményhez jut, hogy felnőttként, a saját gyerekeinek azt mondja: „Figyeljetek, most Erdélybe megyünk kirándulni és megmutatom, ahol 15 vagy 20 évvel ezelőtt jártam és szeretném, ha ti is látnátok”, akkor már megérte a fáradtságos szervezés. Jó érzéssel tölt el bennünket, hogy ezt a pedagógusi elköteleződést Dunakeszin és Székelykeresztúron is értékelték, hiszen mindketten megkaptuk erdélyi testvérvárosunk Pro Urbe kitüntetését. Tevékenységemet elismerte a Pest Megyei Önkormányzat is, több alkalommal részesültem miniszteri dicséretben is, de amire a legbüszkébb vagyok, hogy megkaptam a legrangosabb pedagóguskitüntetést, az Apáczai Csere János-díjat.

– Elégedett, boldog ember?

– Igen, az vagyok, mert szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a diákokért, a gimnázium sikeréért, és a helyi közösségért 1994 óta folyamatosan végzett önkormányzati képviselői munkámmal mindent megtettem. Hitvallásom szerint igyekeztem szolgálni az embereket.

Vetési Imre (Dunakeszi Polgár)

Fotó: KesziPress

Tóth Zoltán tanár úr és néptánccsoportja Székelykeresztúron

Még szintén érdekelheti...