„én elmentem a Margitszigetre” – egy dunakeszi fotós sikere

A 2022-ben 80. születésnapját ünneplő Nádas Péter írót köszöntő rendezvénysorozat keretében a Budapest Brand és a Jelenkor Kiadó nyílt fotópályázatot hirdetett „én elmentem a Margitszigetre” – Nádas Péter Budapestje címmel. A pályázatra bárki jelentkezhetett maximum 3 olyan egyéni képpel, amelyek mindegyike Budapesten, a kiírásban feltüntetett Nádas-idézetek által inspirálódva, a megadott helyszínen készültek. A díjazottak között van a Dunakeszin élő dr. Tóta Krisztián fotográfus, fotóművész, akinek blogjából idézünk.

Megtiszteltetés számomra, hogy a fotópályázaton a zsűri döntése alapján én lettem a harmadik helyezett! A zsűri tagjai voltak: Török András művelődéstörténész, Kudász Gábor Arion fotográfus, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatója, Mucsy Szilvia fotográfus, a Budapest FotóFesztivál igazgatója.

A pályázatra benyújtott anyagomból a Palatinus-házak, illetve a Margitsziget helyszínekhez kapcsolt idézetek által inspirált fotóim kerültek be a kültéri kiállításra, mely 2022. szeptember 30-tól két hétig volt látható a budapesti Városháza parkban.

Palatinus-házak

„A század tízes éveiben épült, magas Palatinus-házak súlyos tömbjeinek túlsó oldalán, valahonnan a Margit híd felől vontatóhajó közeledett, és a vízen szétterülő, a folyam kővel kibélelt ágyát is megreszkettető éktelen lármája a mellékutcákon át beszivárgott a házak közé. Aki ebben a városnegyedben élt, hozzászokott a zajhoz, mely jött, átvonult, lassan elhalt a folyó felett.” (Párhuzamos történetek I.)

„A pontonhíd is összetett szó volt, mégis könnyebbnek tűnt megérteni, mint a díszes, peckes karpaszományost vagy az ostobán és laposan kúszó munkaszolgálatost, mert csak le kellett menni hozzá a hatodikról, át a Palatinus-házak óriáskeresztjén, amely az Újpesti rakpartot a Pozsonyi úttal, a Katona József utcát a Sziget utcával kötötte össze, s a háborúsan sérült városi épülettömegek fenyegetéseként még ma is gyakorta megjelenik az álmaimban,” (Világló részletek I.)

Margitsziget

„Azon a kovácsoltvas kerítésen buktam át, amivel a Margitszigeti Nagyszálló mögött a platánokkal szegélyezett sétautakat elválasztották a hatalmas, sima gyeptől. Hogyan felejthettem el. Növények indáit, tekergő szárait, elnyíló virágait, óriás, kerek bimbóit imitálta a neobarokk vaskerítés. Valósággal beleverődtem a sípcsontommal a szirmok lemezkéibe és a bimbók bunkóiba.” (Párhuzamos történetek II.)

„Otthon legalább reménykedhettem, hogy a szavakat egyszer megértem, illetve úgy fogom a szavakat érteni, ahogy a felnőttek használják, ám az illatok, ha nem éreztük éppen a hullák bűzét vagy a nyitott csatornák bűzét, többnyire kellemesek voltak. Jöttek a Dunáról, a Dunának volt nyári illata, volt téli illata, s ezek napról napra változtak, jöttek a Margitszigetről, az orgona, a jázmin, aztán ott volt a Julius Meinl a sárga csempével keretezett kirakatával, ahol minden ajtónyitással vastagon dőlt ki az utcára a vörösréz kávépörkölőkből a kávé illata, odabenn meg a celofánnal letakart füstölt halak halmából emelkedett fel egy másik veszélyesen vonzó illat, meg a medvecukorból áradt vagy a selyemcukorkából.” (Világló részletek I.)