Lengyel István sokoldalú szobrászművészünk. Sokféle anyaggal dolgozik, több stílusban is jártas. A változatosság gyönyörködtet, de szorosan kapcsolódik hozzá egy ritkán hangoztatott művészeti erény: az alázat lehetősége is. Aki képes arra, hogy a témájához igazítsa eszközeit, nem a – manapság túlbecsült – eredetiséget hajszolja, nem magát tolja előtérbe, hanem szolgál valamit.
Lengyel István egyik fontos működési területe az értékek közvetítése és fenntartása. Amikor valaki érmeken, szobrokon, domborműveken Szent István királyt, Kőrösi Csoma Sándort, Széchenyi Istvánt, Petőfi Sándort, Radnóti Miklóst, Mindszenti Józsefet, Apor Vilmost vagy épp a Dunakeszihez kötődő kiválóságokat idézi meg, azoknak a laikus szemével is felismerhetőknek, azonosíthatóknak kell lenniük, akárcsak a portrészobroknak, és egyúttal jellemezniük is kell az ábrázolt személyiségeket.
István azonban nemcsak ebben jó, hanem abban is, amikor vállalja, hogy szándékosan elrajzolt arányokkal, szokatlan és különleges tartásokban jeleníti meg az emberi testet, mint például sámánábrázolásain. Ott ezen eszközök révén fel tudja mutatni az emberben rejlő ösztönös, ám erőfeszítéssel járó igyekezetét arra, hogy kapcsolódni tudjon a hétköznapi világon túli szférákhoz – esetleg befolyásolhassa azokat vagy erőt nyerhessen belőlük.
Lengyel István a művészet segítségével tárja fel, hogy tovább kell látnunk az orrunknál, szélesebb, tágasabb világban kell megértenünk, fellelnünk és betöltenünk a szerepünket. Ez a kérdéskör nemcsak vallásos témáiban (például a Korpuszban vagy Prófétában) jelenik meg, hanem az Ikarusz-történet több feldolgozásában, a Lélekmadárban, az életfaszerű Öreg fában és az Ég és föld közöttbenis.
Az utóbbin csak tárgyak szerepelnek, emberi test nem. Az István által a különböző plasztikai munkákban megjelenített tárgyak viszont beszédesek. Kőrösi Csoma Sándor alakja például szinte csak statisztaszerepet játszik a zanglai „kolostorcelláját” ábrázoló – egyébként a róla elnevezett iskolánk fala mellett ma már az eredeti helyszínen is elhelyezett – domborművén. A szűkös térben a tudós a földön kuporog tibeti könyvek sokaságától körülvéve és azokban elmélyülve, s körülveszik őt egy végletesen egyszerű mindennapi élet rekvizitumai, köztük az az utazóláda, amely a főként Erdélyből és Göttingenből hozott szellemi javait is szimbolizáló úticsomagja.
Vagy vegyük szemügyre a Ravatalt, ahol egy – annak előtte valószínűleg egy kivágott címerű, lyukas magyar zászlót magasba emelő –, de mostanra már lelőtt testet látunk az úttesten annak szegélykövei és egy csatornanyílás mellett. Sőt, a szobor megmutatja még a föld alatt futó szennyvízcsatornát is. Elgondolkodtató jelkép.
Lengyel István egyébként otthon van a jelképek világában is.
Itt van nekünk például a Gólya, amely fogantatásában ’56-os emlékmű, de általánosabb érvényűvé vált. Egy fából és acélból megformált, végzetesem megsebesített gólyamadár, „akinek” a foldig érő tollai fejfákat idéznek. A belseje mintha egy kis szentély lenne, amelybe gyermekeink szívesen belépnek, már ha nem borítják el éppen az emlékezés virágai.
Művei azt tükrözik, hogy mesterségében és a hagyományokban egyaránt jártas, emellett azonban Istvánnak sikerült sokat megőriznie határtalan gyermeki kíváncsiságából és játékosságából is. Erről tanúskodnak naivabban, meseszerűbben megformált alakjai mellett azok a kísérletei is, amikor össze nem illőnek tartott anyagokat ötvöz egységgé bizonyos alkotásain. Nem átall például egyik Petőfi-érmét fonalkákból font nemzetiszín zsinórral övezni vagy a terrakotta Tisza-érmen egymástól idegennek tartott anyagokat felhasználni. Ráadásul vannak olyan munkái is, mint például a Tisza-parti fák, amely szinte „talált anyagok” felhasználásával készült.
Lengyel István munkássága nagyon erősen kötődik városunkhoz, térségünkhöz.
Nálunk áll, minket gazdagít legtöbb köztéri szobra, emlékműve, az itteni iskolák falait díszítik domborművei, a településünkön felmerült igények alapján készült számos érme. Mindez azonban nem teszi provinciálissá a művészetét. Ahogy a cseppben megmutatkozik a tenger, az ő kisebb közösségeket közvetlenül szolgáló munkái is egyetemes érvényűek.
Itt is tanított – és nemcsak a tanórákon. A Széchenyi Általános iskolában szakköröket, versenyeket, kiállításokat, alkotótábort szervezett, valamint képző- és iparművészeti műhelyeket alakított ki. A Radnóti Gimnáziumban a saját területén inkább személyes tehetséggondozásra adódott lehetősége. Ott viszont létrehozott és működtetett egy sok alakulóban lévő személyiséget bevonzó és bevonó diákszínpadot. Rendezőként és szcenikusként is kiemelkedőnek bizonyult, miközben a fiatalok művészet iránti érdeklődének, elkötelezettségének felkeltésén, közösségük és személyiségük fejlesztésén munkálkodott néhai különleges tanárunk és mesterünk: Uray György nyomdokain eredményesen haladva.
Egyénként az Uray-tanítványokból öten is jelen voltunk a Vágóképek címmel Pest belvárosának szívében – a Corvin közelében a Collab Galleryben – megrendezett – ha nem is az életművet, de azért igen gazdag anyagot bemutató – megnézni nagyon is érdemes kiállításának megnyitóján.
Duló Károly
Fotó: Enyedi Lajos
