Mert nekik is majdnem sikerült. Hiszen november első napjaiban, a szabadság szent napjaiban Nagy Imre kormánya megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről. Minden magyar erről álmodott immár évszázadok óta, ám ahogy megtapasztaltuk azt korábban nem egyszer a történelem folyamán, ezúttal is egyedül maradtunk a nagy ellenséggel szemben. A szovjet politikai vezetés – miután a nyugati nagyhatalmak biztosították arról, hogy nem nyújtanak a magyar kormánynak segítséget –, november 4-én hadüzenet nélküli háborút indított Magyarország ellen. Az aránytalan túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott szabadságharca így végül elbukott.

Sosem szabad elfelejtenünk azonban az azt követő korszakot, azt a több mint három évtizedet, amikor 1956-ot követően a hatalom mindent elkövetett azért, hogy október 23-át és az azt követő napok emlékét egyszerűen kitörölje a nemzeti memóriából, s helyét elfoglalhassa a Kádár-korszak önmagát legitimáló konstrukciója. Mindezt a bitófák árnyékában… A rendszerváltozást megelőzően hosszú évtizedeken át sulykolták az emberek fejébe az 56-os rémségek, az utcákon lincselő fasiszta csőcselék eltúlzott, felnagyított vagy hazug képét. Aztán lehullt az álarc, és a magyarság újra felzúdult: elég volt a hazugságokból, a megalázottságból, a félelemből és kiszolgáltatottságból.

Ma sajnos a járványügyi helyzet nem teszi azt lehetővé, hogy közösen emlékezzünk. De otthon mindenki megteheti ezt, miközben a Himnuszt hallgatja, meggyújt egy gyertyát. 1956 és hőseinek emlékére. Sosem feledhetjük el őket, sosem hagyhatjuk kisajátítani népünk szabadságvágyának és összetartozásának jelképét. Mert 1956 mindenkié, minden magyaré, éljen határainkon belül vagy azon túl. Emlékezzünk tehát együtt a forradalom és szabadságharc hőseire, áldozataira és mártírjaira.