">


2021. május 12. szerda - Pongrác Dunakeszi | Göd | Fót | Szentendre | Sződliget | Vác | Verőce | Kismaros | Nagymaros | Zebegény | Szob
Címlap | Külföld | Belföld | Kultúra | Sport | Hirdetés | Ingatlan | Bulvár | A nap receptje


Lapjaink


Lapjainkat letöltheti itt!


Lapjainkat letöltheti itt!











Támogatóink








Magyarország felhőképe

Felhőkép

Menetrendek

» MÁV - ELVIRA
» VOLÁN
» MAHART


E-mail belépők

» Freemail
» Gmail


Linkek

» Femina
» Használtautó
» Benzinár kereső
» Útvonalterv
» Autópálya-matrica
» Központi Tudakozó
» Magyarország.hu
» Állások

2020. 11. 29.
Varga Tibor: Az otthonainkba visszatért ünnep - Gondolatok 2020 karácsonya előtt

"Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek: én felüdítlek titeket! Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat talál lelketek. Mert az én igám édes, s az én terhem könnyű." Mt 11, 28-30.

Azt mondják, itt volt évezredek óta. Csak csendesen várt az egymásra rakódott élettelen anyag masszájában ülve, rálelt a nem keresett pillanatra, amikor kiszabadult rejtekéből, hogy megmutassa a teremtés koronájának: élő és élettelen összhangjára van ítélve. A XXI. század embere már-már elhitte, hogy ura e földi planétának, úgy vélte, már birtokolja létezése birodalmát. Megunva mindennapjai egyhangúságát, új világot teremtett, megalkotta a nemlétezés létezését, a virtuális paradicsomot, a korlátlanság univerzumát, mígnem egy porszemecske milliárdod részénél is kisebb valóság arcátlanul maszkot húzott csodálkozó arcára. Visszahúzta a létező világ elkerülhetetlen viszonyai közé. Oda, ahol nincs gombnyomásra új élet, oda, ahol minden bűnnek, minden újrakezdésnek rémisztő ára van. Nos, így lépdelünk az idei adventben, keressük egykor volt mindennapjainkat, a szabadságnak hitt korlátlanságot, a gazdagság nyomorúságát, mely fogva tartja lelkünket. Kontinensünk esténként fényárban úszó nagyvárosainak utcáin síri csönd van. Mintha az embereket kereső karácsonyi fényfűzérek is üzennének: kevesebb ünnepet, több szeretetet. Az üres utcákon teljes fegyverbe öltözött, járőröző rendvédelmisek néznek farkasszemet a láthatatlannal, az otthonaikból kitörni készülő, a valóságot és vírust tagadó lázadókkal, miközben orvosok, ápolók, szociális munkások egyre fáradtabb serege menti a menthetőt és elszenvedi a menthetetlent. Nézzük a televízióban a 36 órányi munka után megszólaló orvost. Beszámolója megrendítő, minden részletében jelzi, a tudomány és az emberi védekezőképesség is határához érkezett. Nem olyan háborúba keveredtünk, ahol látszik az ellenség, ahol jól felépített taktikával védekezni tudunk. Az ellenség minden fronton támad. Támad a munkahelyeken, iskolákban, bevásárlóközpontokban, uszodákban, a kézfogásokban, a felhőtlen kacajokban, a szerető ölelésekben, otthonainkban, ételeinkben és adományainkban. Nem csupán testünket mérgezi, de lelkünket is célba vette. Az amúgy is megosztott közösségeink lesznek először áldozattá, a gyanakvás és bizalomhiány fölégeti emberi kapcsolataink maradékait. Mintha az einsteini víziónak, az ember botokkal vívott háborúinak eddig elhessegetett lehetősége költözne amerikai városok utcáira. Okkal és ok nélkül tüntetők egymással keveredve adnak teret randalírozó, fosztogató, emberi mivoltukból kivetkezett bűnözőknek, hogy a láthatatlan ellenséget mégis láthatóvá tegyék. Pontosan ezek az események bizonyítják: nemcsak a láthatatlan ellenséggel kell küzdenünk, az emberben lakozó bűnnel is szembesülnünk kell, annak kell legelőbb gátat szabni, amíg nem késő.

Bár még nehezen értjük, de valami újra éled bennünk. Újra hinni kezdünk egy-egy bíztató mosolyban, egy-egy segítségre nyújtott, de mégis időben visszahúzott kézben, a kevesek önzetlenségében, utódaink jövőjében. Családjaink kényszerű összezártsága összezúz minden hazugságot, képmutatást, szeretethiányt, de ugyanakkor felfedezteti kapcsolataink valódi mélységeit, az egymásnak szánt idő fontosságát, embervoltunk eddig alig tapasztalt lelki dimenzióit. Kiszolgáltatottságunk, tudásunk térdre kényszerülése eddig sohasem tapasztalt

határozottsággal mutat rá: nem egymás ellen, hanem egymásért vagyunk. Mintha jobban megérintenének a jézusi szavak: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.” Mk 12.31.

De a gazdaságkor embere nehezen épít le megszokásaiból. Szerzésre és szüntelen gyarapodásra programozott mindennapjait kellene hihetetlen rövid idő alatt átszervezni. A tárgyak megszerzéséből származó örömet kellene átalakítani emberi kapcsolatokban testet öltő örömökké és szeretetté. A konzumlénnyé formált emberrel kellene az igazi értékek világát felismertetni. A XXI. század pestise talán az utolsó figyelmeztetés az embernek, lehetőség arra, hogy felismerje létezése korlátait. Meg kell értenie, hogy vannak számára járhatatlan utak. Nem lehetséges a földi erőforrások kirablása és pazarlása.

Modern eszközeink kutatják a végtelen rejtelmeit, az idő és tér felfoghatatlan mélységeit, hogy az élet aprócska nyomait felleljük, miközben a Föld elérhető csodáit eltékozoljuk és kipusztítjuk. A tudomány nem lehet sem a gazdaság, sem a politika kiszolgálója, végső céljának az élet megőrzését kell tekintenie. Az ember olyan állapotba hozta önmagát, amikor az idő is ellensége lett. Bár hiszünk a jövőben, de bizonytalanok vagyunk a holnapban, mert a mai ember értékrendjét nem vihetjük át, mert fenntarthatatlan, nem élet-léptékű. Mert az élet nem mi vagyunk, nem is a növények és az állatok együttese, az élet ez a Föld nevű bolygó. Megértjük-e azt, hogy az élet nem csupán egyedi létezésünkben lévő csoda, nem csupán őseink és elődeink szenvedéssel és szeretettel felénk küldött üzenete. Az élet az anyagnak a káoszból való szinte felfoghatatlan szervezettségű kiemelkedése abba a magasságba, ahonnan az értelmes embert megrázó mélységgel érinthetik meg Jézus figyelmeztető szavai: „Beteljesedett rajtuk Izajás próféta jövendölése, mely így szól: Hallván hallotok, de nem értetek, nézvén néztek, de nem láttok.” Mt 13,14.

Az élet minden aprócska része hordozza teremtőnk üzenetét, a genomokba elrejtett csodát. Az erdők elfojtott csendjébe és vizek mélyébe rejtett biológiai gazdagság létezésünknek nem csupán forrása, de feltétele is. A mikrovilág parányi lényeivel összhangban létezünk, nem értünk vannak, hanem velünk együtt. Az élet látható és láthatatlan formái vesznek körül, a mikrorészecskék megszámlálhatatlan milliárdjai teremtik naponta élettelenből az új élet feltételeit, hogy élet és élettelen egymásba fordulásából a rend kerüljön ki győztesen.

Most amikor elszörnyedve nézzük a vírus okozta betegségek szövődményeitől fuldokló embertársainkat, érzékeljük-e, hogy Földünk is fuldokol. Sohasem tapasztalt viharokkal, szélsőségekkel jelzi, hogy az ember korlátlan vágyaival parazitává lett, elszívja erőit, a szeretet parancsát követő lény helyett a birtoklás ösztönlényévé lett, fékezhetetlen fogyasztóvá züllött, mellyel kirabolja és elpusztítja környezetét, s ezzel önön életterét is.

Újra karácsony jön. Újra az ember megváltóját várjuk, az egyszerűségben születő gazdagságot, a kitaszítottságban megfogant öröklétet, a pusztuló lelkekben születő reményt, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.

Az idei karácsony nem lehet olyan, mint a régi. A megtisztulás, az egymásra találás, az összefogódzás ünnepe kell, hogy legyen, felfedezése és megélése valami régen elfeledettnek, az önzetlen szeretet újjáéledésének. A kihalt, félelemmel teli utcákon egy szamár patáinak csattogása hallik majd, akinek van füle, hallani fogja. A szamár hátán egy asszony ül áldott állapotban, a szamarat vezető fáradt férfi féltőn keres majd helyet a születendő gyermeknek. Lelkek millióinak kell megnyílni és befogadni a szeretet emberét, aki elvezethet a felismeréshez, hogy egymásért vagyunk. Ezen a karácsonyon jó lenne, ha az értelem letelepedhetne a lelkünkben megfogant új ember mellé, talán meglátja benne teremtője képmását, a hatalmasságában is alázatot vállalót, a szeretetre vágyót. Az új ember nem adhatja át magát a szellem lélek nélküli szárnyalásának, igényei korlátlanságának, a tudományok funkcionalizmusának, a valóság virtualitásba gyömöszölésének. Isteni képmások vagyunk, emberi léptékkel, akiknek megadatott, hogy felfogja a csillagok egymásba forduló összeroppanását, a mikrovilág alaktalan osztottságát, a semmibe tűnő anyag jeladásait. Lehetetlen, hogy ennyi tudással ne legyünk képesek önmagunkat is megváltoztatni, megtartani magunkat abban az állapotban, amelyeknek az isteni parancsok szabnak határt. Ha hinni lehet az emberi tudás felfedezéseinek, s még abban is, hogy értelmes lények sokasága létezhet, akik nálunk összehasonlíthatatlanul fejlettebbek, akkor világunk korát ismerve jelek sokaságának kellene érkeznie, de nincs semmi nyomuk, egy kósza jelet sem sugároznak, amit mi – jóval fejletlenebbek –, egy ideje mégiscsak megteszünk. Ki merjük-e mondani: Egyedül vagyunk, de velünk az Isten.

Valójában egyetlen igazán fontos ismeretre jutottunk, az élet az a csoda, amely kiválik az anyag fékezhetetlen káoszából. Ott rejlik sejtjeink belső központjában a szervezettség elképesztő arányaiban. Ott a génjeinkbe írt üzenet: Én vagyok az Úr a Te Istened, megalkottalak, s az élet változatos formáival vettelek körül, hogy megértsd: a véges létezésben is lehet gyönyörűség, abban is van út, melyet Jézussal bejárattam, s amelyre szüntelenül hívlak. Ember! Találj önmagadra, hogy így hozzám is visszatalálj! Mielőtt elvennél, adni akarj! Mielőtt ennél, megosztani akarj! Ne győzni akarj, csupán szeretni, mert erre a feladatra teremtettelek!

Uram! Méltatlan teremtményedként szólok hozzád. Végignézek életemen, s belátom, milyen sokszor hagytalak el. Milyen sokszor hittem inkább önmagamban, mint a Te kegyelmedben. Most mégis gyermeked születését várva eléd térdelek. Mentsd meg világomat! Vigyázz gyermekeimre, unokáimra, az ő utódaikra! Óvd meg számukra a rám bízott Földet, melynek tékozló gazdája voltam. Segítsd minden embertársamat, hogy visszataláljon Hozzád! Akik elfelejtettek vagy már nem tudnak szeretni, azoknak add meg a szeretet képességét, akik eddig nélkülözték a hit ajándékát, könyörülj rajtuk, és segítsd, hogy hinni tudjanak. Tartsd korlátok között a szellemünkbe ültetett tudásvágyat, hogy azzal ne rombolói, inkább építői legyünk az általad teremtett világnak!

Segíts bennünket Uram! Óvd azokat az embertársainkat, akik a mostani nehéz helyzetben életben tartják reményeinket. Vigyázz orvosainkra és ápolóinkra, az őket segítőkre! Támogasd őket, hogy ne csüggedjenek napi vereségeiken! Erősítsd őket sikereikkel, hogy fáradtságukat legyőzve menthessék ajándékodat, az életet! Segítsd azokat, akik az ember szellemi, lelki és testi épségének megőrzősén fáradoznak!

Uram! Hajolj még közelebb teremtményedhez a mostani ünnepen. Engedd, hogy szeretteinkkel együtt lehessünk, s hozd közénk lélekben azokat, akiket elvesztettünk, akiket a feléd vezető útra hívtál, akik a létezés általad megszentelt útjait járják! Vigyázz azokra a magányos embertársainkra, akiknek ez az ünnep is csak szenvedést hoz. Legyél a kitaszítottakkal, a nélkülözőkkel, a mindenki által elfeledettekkel! Segíts abban, hogy szívünk nyitott és segítőkész legyen az ő nélkülözéseik iránt is.

Uram, Jézus! Téged várunk! Téged keresünk egy olyan év végén, amikor önzésünk okán világunk térdre kényszerült. Sokan kiáltanak ilyenkor hozzád azok is, akik nem hisznek létezésedben. Neked és nekünk szegezik az ismert kérdést: Hogy engedheted, hogy engedheti? Segítsd megértetnünk velük, veszteségeink okát önmagunkban kell keresnünk. Az ember szabad akaratot kapott világa alakításában, ebben kell elszenvednie vereségeit és győzelmeit. Istenként nem bábot alkottál, akit mozgatsz, hanem magadhoz hasonlóvá tettél az alkotásban, annak minden gyönyörűségével és felelősségével. Nyisd meg szívünket és értelmünket arra, hogy Jézus életútját látva megértsük: nem a szerzés és birtoklás gyermekei, hanem a szeretet isteni teremtményei vagyunk. Ámen

Ezekkel a gondolatokkal kívánok mindenkinek áldott karácsonyt, reménytelibb új évet, amelyben nem a félelem vezeti mindennapjainkat, hanem az egymásért valóságunk megélése!

Végezetül e mostani időkben az Istennel mindig pörlekedő, de hozzá mégis mindig letérdelő Ady gondolatait ajánlom elmélkedésre.

Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,

Csöndesen és váratlanul

Átölelt az Isten.

Nem harsonával,

Hanem jött néma, igaz öleléssel,

Nem jött szép, tüzes nappalon,

De háborús éjjel.

És megvakultak Hiú szemeim.

Meghalt ifjúságom,

De őt, a fényest, nagyszerűt,

Mindörökre látom.



Varga Tibor
a Dunakeszi Radnóti Miklós Gimnázium nyugalmazott igazgatója

| Impresszum | Médiaajánlat | Jogi nyilatkozat | Közlemény |

© 2021 Dunakanyar Régió - Közéleti Újság Online Kiadása

Legfrissebb hírek

A Vasutas atlétái is csatlakoztak a VSD sikercsapatához (2020. 12. 18.)Ajándékcsomaggal köszöntötték a váci kórház dolgozóit (2020. 12. 18.)Kormányablak nyílik Dunakeszin (2020. 12. 17.)Egy dunakeszi focistalány, aki külföldön építi sportkarrierjét (2020. 12. 17.)Egy különleges villa - A zenepedagógusra emlékeztek (2020. 12. 17.)Cházár András emlékév - kiállítás online, és vándormódra (2020. 12. 17.)Két új gimnázium és Művészetek Háza épül Dunakeszin (2020. 12. 16.)A norvég nagykövetet fogadta a váci polgármester (2020. 12. 16.)Épül a csapadékvíz elvezető csatorna (2020. 12. 16.)Szerdától kiterjesztik a maszkviselést Vácon (2020. 12. 15.)Emléktorna Bogyó László tiszteletére (2020. 12. 15.)Van, ami örök - Idén is megünneplik az ösztöndíjas diákokat (2020. 12. 14.)Képviselők gyújtották meg a harmadik adventi gyertyát (2020. 12. 13.)Gyertyagyújtás Bogyó László emlékére, akit csütörtökön helyeznek öröknyugalomra (2020. 12. 13.)50 éve a pályán - Interjú Borotvás Istvánnal (2020. 12. 12.)
| Következő 15 |