Kultúra

A Magyar Költészet Napja – Olvassunk verseket!

A Magyar Költészet Napját hazánkban 1964 óta április 11-én József Attila születésnapján ünnepeljük. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és – versenyekkel tisztelgünk országszerte a magyar líra előtt.

Mi mást is kívánhatnánk e jeles napon -, amikor tisztelgünk a magyar költészet nagyjai előtt -, hogy minél többen olvassunk lelkünket nemesítő, személyiségünket gazdagító verseket, melyek az élet szépségéről és valódiságáról szólnak…

Szerkesztőségünk József Attila és a dunakeszi születésű, ’56-ban mártírhalált halt Gérecz Attila egy-egy versével tiszteleg a Magyar Költészet Napja előtt! Mindkét költő emlékét szobor is őrzi Dunakeszin.

József Attila szobra a Parlament mellett, a Dunánál

József Attila: A DUNÁNÁL

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt – néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk – ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt –
ez az elmulás. Ebből vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!…” – megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős –
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok – minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa –
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel – mai magyarok!

…Én dolgozni akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. jún.

Gérecz Attila szobra Dunakeszin, a Vértanúk terén (Bibók Piroska alkotása)

Gérecz Attila:
Sorsod művészete

(K. S. -nak)

Már szinte én is látom azt a dombot,
s a ház fehér falát, amint a lombok
borulnak, mint a mennyezet, fölé.
Mintha kezekkel arcát eltakarnák,
s egy alvó gyermek égő lázas ajkát
nyújtaná sápadt csillagok felé.

Csak egy fényképet tudsz mutatni róla,
hol úgy őrzik a fényt a nagy diófa
levelecskéi, mint a harmatot.
A képen áll az Idő, csak a lelkünk
borzong a széltől, ami róla eltűnt.
– Dalolom azt, ami nyomot hagyott.

Feleséged úgy áll ott, mintha félig
ő lenne törzse, mely gyümölccsel érik
– oly egyszerűen. Csak lánya két szemét
(ághegyről visszatűző őszi harmat,
a puha szirmok hordják – s belehalnak!)
hordozza testén, mint az ékszerét.

Köröskörül virágok, fák – tavasz van.
És ami nem látszik: valahol a gazban
a fény egy kis bogár hátán ragyog.
az imént nézte kislányod talán
zöld láng volt: most ott olvad mosolyán.
– Dalolom azt, ami nyomot hagyott.

A két nő, mint a táj, csupa mosolygás.
Mellettük, tán a napba néz szomorkás
fintort vágva a kisfiad: Sanyi.
Mintha átélte volna már kitépett
virágok bűntudatát: hogy csak szépek;
s nem tudta volna még kimondani.

Egy fényképed van, és amit kivált még
az élet határán, ahol az árnyék
alakjuk átölelve megfagyott.
Nézed, keresed jövőd arcaikban,
hol múltad árnyék lett egy ferde síkban…
– Dalolom azt, ami nyomot hagyott.

Rab vagy. S bár hited a sebek belepték,
a sejtelem, hogy egyszer fölleled még
utad nyomát, életre csábítóbb,
s úgy kapsz az emberszíven, e törékeny,  
de cicomás és rideg kőedényen,
hogy kiigyad és összetörd, mint Jób,  25

kinek cserepet se dobott a Sátán.
Az ember kínja szól a kisded száján,
akármily szép és édesen gagyog.
Ezért kell csókja, könnye asszonyodnak:
az ember szomjas, és szomja nyomot hagy.
– Dalolom azt, ami nyomot hagyott.

Most csodálkozol, hogy a világ furcsán
megáll börtönök és keresztek csúcsán.
A térgörbék, a négy dimenzió
megpördült ott, mint ujjadon a labda,
s ó nincs erő, hogy onnan leszakadna!
– pedig zsenge még, mint egy zöld dió.

Térnél vissza az útra – de csak emlék.
Keresed benne a lelked: a lelkét,
s csak vágyaidhoz hasonlíthatod.
S ha fáj – megölted! Gyilkosság van abban.
(A teremtésnél néha magasabban)
– Dalolom azt, ami nyomot hagyott.

Megcsalt az Út, elfáradtál, elég volt.
S ha eddig az volt: maradjon csak égbolt
a vén fa ott a házatok fölött.
A szél, mely róla elszáll, mit is mondhat
neked, ki fogva tartod vígaszodnak!
–  a szél, a szél, mely lelkedért zörög…

– Verset írok sorsod művészetéről.
Űzöm az Élőt, míg Lélekké sérül.
Ha megmintázom – mindannyi halott!
De mit én öntök köréjük: a forma,
olyan lesz, mintha Isten szobra volna!
– Dalolom Őt, Aki nyomot hagyott.

                    *

Te féled Őt, kit Végtelennek vallnak,
hiszed bűnét, hogy kínálhat jutalmat,
s mert rászorulsz, még jobban szánlak így,
– vadócba oltott szegény rózsahajtás! –,
a szeretet csak művészet, nem vallás,
a szeretet nem szándék, de a Híd.

A kő csak üt, ha hull mert tehetetlen.
S az ember szól: “ha sárral összeverten,
de utad voltam itt – és meghalok!…”
S Ő megtisztít, hogy Útját szebbé tegye.
A szeretet a Lélek Művészete!
– Dalolom Őt, Aki nyomot hagyott.

Csak ruhája a sors, a táj, egy korszak,
s én féltve őrzöm, mi ruháján volt csak,
egy jel, virág, mi onnan leesett…
“Rajongó vagy” – szólsz, s lehet, igazad van.
Mégis én mondom ki az örök dalban:
vagyok, Lelkem a Te szerelmesed!

Vagyok: a Teljes, csillagokra válva.
Vagyok: az Isten Sorsa; hogy világra
Ő hoz, s én mégis világa vagyok.
Vagyok: a szomjú szarvas a pataknál;
bizonyság, hogy Többért vagy Önmagadnál.
– Dalolom Őt, Aki nyomot hagyott.

Vallom, hogy van a létben bizonyosság;
bizonyos a Szép, mert szomjúhozzák
hogy nincs Végtelen, míg Énem a Rész;
hogy vagyok, mert hiányzom Valahonnan,
és leszek, amíg vágy és fájdalom van,
mert Nélkülem nincs Beteljesülés.

Mert barlangok falára már és később
a kőtáblákra is én fogtam vésőt,
parancsolván, hogy “sokasodjatok!”
s úgy láttam jól – ki akkor voltam Mózes –,
ha olyannak, ki hétszer-bosszuló lesz,
dalolom Őt, Aki nyomot hagyott.

Születtem, Buddha, kék kristályburokban.
És féltem, jaj, hogy egyszer összeroppan
az ember, és nem bírja már a kínt…
Szerettem, balgán bár vagy álmodóan,
de tudtam, önmagától kell megóvjam,
s én zártam rá a hűs búrát megint.

S kit félreértett nyolcvan emberöltő:
nem gyönge isten, de Jézus a költő,
az Olajfák hegyén én jártam ott.
S én vagyok, ki most is megölellek,
vallak Önmagamnak, vallom a Lelket,
dalolom Őt, Aki nyomot hagyott.

Tudom, hogy szörnyű mély a kín a földön,
s magam kell ismét, százszor összetörnöm,
amíg az űr fölé hidat verek,
de Jehovát és poklot én is hittem,
s az én harcomnál soha emberibben,
soha szebbért nem vívtak fegyverek.

És nincs erő, mely engem elveszítsen.
Énem. – Valami nélkül Egész nincsen.
Az ember útja fönn a csillagok.
S nincs messze, honnan még messzebb ne nyúlnék
de tovább, tovább, és azon is túl még
dalolom Őt, Aki nyomot hagyott.

Lásd, előtted is szent a jel s az emlék,
csak arcaimban nem ismerted fel még
korokon túl is örök Önmagad,
s hogy a Végtelen, mégis a mi véges
szívünkből nő; hogy lombja zeng! – én édes
dalát hozom, s e dallam fönnmarad!

Köröskörül virágok, fák. – Tavasz van.
Mert minden fény volt! – akárhol, a gazban,
s csak arcunk mosolyán lett nagyobb.
Szemek ragyogása tűz, mint a harmat,
s én ékszerét hordva virágnak, dalnak,
dalolom Őt, Aki nyomot hagyott.

(M. Nosztra, 1956. márc.)

Még szintén érdekelheti...